Gondoltam, hogy majd azt adom a bejegyzés címének, hogy "Örömhír". Csak azért az nagyon bulváros és félrevezető lett volna, mert se nem vagyok terhes, se nem nyitok stúdiót a füredi Tagore sétányon :-) Egyszerűen így hívják ezt a pacit a képen.

Fordítóként egy helyben ülök és nem találkozom emberekkel. Fotósként viszont megnyílik előttem a világ, új embereket, családokat, helyeket ismerhetek meg. Egyik nap még a strandon játszunk az enyéimmel, másnap már egy addig ismeretlen család teraszán iszom a kávét és beszélgetünk. És ez jó...

Nagyvázsonyba egy napsütéses, abszolút felhőmentes napon látogattam el. Először a nappaliban fotóztunk Marcival és Regivel, aztán kint az udvaron kerestünk fotózásra alkalmas árnyékos helyeket. Az udvar szó itt nagyon tág értelemben értendő, hiszen a házhoz tartozik egy lovarda és egy hatalmas rét is, farakással, szalmabálákkal, terméskő falakkal.


Ennek a horgolt poncsónak az a története, hogy mentem a kisfiamért az utcánkban levő családi napközibe és  ott láttam meg letéve egy székre. Azonnal megakadt rajta a szemem. Kérdezem Ani nénit: ez micsoda? Azt mondja egy poncsó, még a lányának csináltatta régen. "Kéred?" :-)
Mit lehet erre válaszolni? Naná! Nagyon köszönöm neki, megbecsült darab lett!


Marci és saját pónija:


És ezt a képet is nagyon szeretem:


Mikor elmeséltem a családnak, hogy Brúnónak hívják a kisfiamat és pont annyi idős mint Marci, nagy volt a csodálkozás, mert Brúnónak azt a képzeletbeli kisfiút hívják, akivel Marci anyukája példálózni szokott és akiről ő nap mint nap hall kitalált történeteket. Ez után a hab az volt a tortán, hogy a szülők meghívtak bennünket, hogy ha legközelebb a Balatonnál leszünk, menjünk el hozzájuk pónizni. Én pedig nem szoktam csak úgy vaktában mondani, hogy persze majd jövünk, hanem mentünk is. :-)  Köszönjük a meghívást, a pónizást, a finom sütit, jó volt nálatok és végre "Brúnó" is hús-vér kisfiúvá vált Marci számára...

Csodás fürtök, édes mosoly, gumicsizma, szorongatott baba... mi kell még? :-)
Ő a kétéves Enikő...


Itt nem duzzogunk, csak nagyon concentrálunk a bogyóra :-)


Enikő nagytesója, Attila:


És együtt, mosolyogva. A mosoly a csokinak és anyának szól :-)

Hanna egy kedves fotóstársam kislánya, aki már igencsak hozzá van szokva a fényképezőgépekhez és a legkülönfélébb kellékekhez.
A dunakeszi lovardánál fotóztunk, ahol van magas fű, földút, szalmabála, kopott faajtók és persze lovak is, úgyhogy elvileg ideális helyszín. Sajnos megint a szúnyogokkal kellett közelharcot vívnunk, nélkülük biztosan több mosolyt kaptunk volna...
A legédesebb dolog ezen a délutánon az volt, hogy mikor pakoltunk vissza az autókba, Hanna  fáradtan és összecsipkedve beült a kis autósülésébe és a megérdemelt kekszet majszolva megköszönte a fotózást, teljesen magától :-)

Ez a nyár nem a szabadtéri fotósok álma: kiszámíthatatlan az idő és esznek a szúnyogok :-(
Nemhogy napokkal, de órákkal előre sem lehet megmondani, sütni fog-e a nap, vagy csöpögni fog az eső, 32 fok lesz, vagy 23...
Ilyenkor mélységesen átérzem az esküvőfotósok helyzetét, ráadásul ott azt sem lehet mondani, hogy oké akkor áttesszük holnapra.

A két szépséges nagylánnyal a stúdióhoz közeli kis réten fotóztunk, de már mikor megjöttek, vészjóslóan közeledtek a felhők. Körülbelül negyed óránk volt a kinti fotókra, aztán nagy cseppekben esni kezdett az eső, mi meg székestül és bőröndöstül spuriztunk vissza a stúdióba. A kinti fotókra azért mégis sikerült egy kis napfényt csempészni: a lányoknak a mosolyukkal, nekem meg egy kis utómunkával :-)

Kétéves mosolygós fürtöshajú, akinek az édesanyja magyar, édesapja pedig francia. Házhoz mentem hozzájuk, direkt délután, hogy alvás után jókedvű legyen, de az anyuka azzal fogadott, hogy a délelőtti nagy kirándulás után nem aludt a nagyfiú. Ilyenkor  (mindig) picit aggódni szoktam, hogy vajon meddig bírják a gyerekek majd a fotózást, de aggodalmam feleslegesnek bizonyult: Teo végig mosolygott és incselkedett velem, sőt a benti képek után szabadtéri fotók is készültek a társasház előtti füves részen.

Felfedek egy titkot: az ilyen korú gyerekeknél gyakran beválik az a trükk, hogy ha valamit nem akarnak, akkor azt mondjuk, na majd akkor mi megcsináljuk. Például ha azt akarom, hogy beleüljön az odakészített dézsába, akkor odateszem és fennhangon azt mondom, hogy "na ebbe most akkor a Szilvi fog beleülni, másnak nem szabad". Szerintetek? :-)
Úgyhogy minden mosolygós kép úgy született, hogy közben "veszekedtünk". Én mondtam mű-felháborodással, hogy dehát az az én helyem, én akarok beülni, ő pedig mindig rákontrázott, hogy "Nem! Teo!".  És nevetett, hogy túljárt az eszemen :-)

Még annyit szeretnék írni a szabadtéri fotózásról, hogy többször emlegetem azt a mondásomat, hogy "árokparton is lehet jó fotót csinálni". Ez annyit takar, hogy néha nem is kell nagyon a helyszínek után kutatnunk, elég ha találunk egy zöld kis földdarabot, amin nem nyírják a füvet, hanem szabadon burjánzik a természet. Bele egy hintaló, rá egy baba és kész.
Ezek a képek a forgalmas Vezér utca mellett készültek, konkrétan 1-2 méterre az úttól (persze a babára hárman vigyáztunk, sosem csinálok olyat, ahol veszélyben vannak a gyerekek).